Már októberben szól az “ólájvantforkriszmösz”, állnak a fák, és bár nagy fényfüzér aggató vagyok, engem aggaszt inkább, hogy a “szeretet ünnepe” inkább a szerzemények sorozatos halmozására van felfűzve. Persze van ebben valami rendkívül szórakoztató: Rápörgünk, hogy mit adjunk, de azért biztos, ami biztos; izgulunk, hogy mit kapunk. Aztán meg marad az adok-kapok és a stressz a négy fal között, hogy kisült-e a kalács meg tiszta-e az udvar, rendes-e a ház.
Vajon idén változik valami?
A sorozat az idei év nehézségeit hivatott ábrázolni azzal a reményteljes ősi mondással és lábjegyzettel, hogy “Bárhogy is lesz, mindig lesz valahogy”. A változás pedig állandó vendége a családi körnek.
Számomra a téli ünnep: Szeretet öt réteg csomagolópapírba és két guriga csillogós aranyszín-szalagba csomagolva. Szomorúság egy összetört üveggömbben. Nosztalgia egy dallamban. Félelem egy hóember szemében az átadás előtt álló hosszú szárú pamutzoknin. Hiú remény a kifogott ponty pikkelyei közt. Melegség két összedörzsölt kéz között. Sikerélmény a majonéz és a krumpli szimbiózisában. Agyrém a hipermarketben kígzózó sorok kereszteződéseiben. Zakatolás a vércukorszint hullámvasútjának mélysége és magassága közt - fél bejgli varázslatos eltüntetése után. Préselt levegő a karácsonyfán hagyott “cukor-mentes” szaloncukorpapír két copfja között.
Megálló 364 nap után.
